The rendering of religious, cultural and historical heritage into public property, the development of a Jewish collection and exhibition hall

Michel Gyarmathy megemlékezés

2008 október 14.

A Balassagyarmati Honismereti Kör őszi emléknapja.

 

Nevezetes nógrádiak. Koszorúzás a temetőben

  

Horváth Endre sírjánál Adamovszky István numizmatikus, Visnovszky Rezső nyughelyénél Selmeczi Zoltán osztályvezető,  Kovalcsik András kopjafájánál Borenszkiné Imre Éva gimnáziumigazgató, Michel Gyarmathy sírhelyénél Majdán Béla várostörténész emlékezett.

 

További előadások a A Helytörténeti Gyűjteményben  (Csillag-ház)

Szabó Andrea: 100 éve születtek. Michel Gyarmathy és Schuchmann Zoltán kapcsolata.

Nagy László: Találkozásom Michel Gyarmathyval

Visnovszky Péter: 125 éve született Visnovszky Rezső, Nógrád vármegye királyi tanfelügyelője


Az alábbiakban Nagy László írását közöljük, melyet a szerző szíves engedélyével vettünk át a  Balassagyarmatért Baráti Kör honlapjáról, melyért ezúton is köszönetet mondunk.

 

Nagy László: Emlékeim Michel Gyarmathyról

 

1984-et írtunk.

A változás lanyha fuvallatai érződtek már a magyar honban, de hogy ebből milyen mű-vihar támad, talán még az agit-prop. alosztályok dolgozószobáiban is csak kevesen sejtették.

Akkori munkahelyemen viszont lendületesen építettük a nemzetközi kapcsolatokat, hogy valamiben mi is reménykedtünk, mutatja az, hogy egy KGST találkozó után legalább kétszer fordítottunk irányt a Lajtán túlra. Inkább vezetőim akkori támogatásának és ügyességének, semmint a béketáboron rést ütő enyhe simogatásaim kapitalista elismerésének köszönhettem, hogy 1984. őszén, hat hónapos franciaországi ENSZ ösztöndíjat kaphattam.

Az, hogy mi-minden történt velem 1985. késő tavaszáig, nem része ennek a kis írásnak, hiszen csak egy emléktöredéket szándékozom felidézni Michel Gyarmathyval történt találkozásaimról.

Nos, az első alkalomra 1984. áprilisáig kellett várni. Nagykövetségünk ekkor adott fogadást a felszabadulás alkalmából Párizs egyik legelegánsabb szállodájában. Nagykövetünket, Palotás Rezsőt és feleségét, a közelmúltban elhunyt Palotás Magdát, már korábbról ismertem, így esett meg, hogy szerény személyemre - mint ráérő magyar ösztöndíjasra - bízták az ünnepségen a vendégek első üdvözlését és irányítását.

A több mint 400 vendég között ott volt a francia politikai és művészeti élet számos személyisége, köztük Michel Gyarmathy is, elmaradhatatlan garbó pulóverében és kockás zakójában.

Amikor már az utolsó vendég is megérkezett, éreztem idejét, hogy személyesen is megismerkedjem vele, hiszen jól éreztem, a Szenátus elnökével közös témánk aligha támadhatna.

Monsieur Michel-hez - ahogy a franciák nevezték őt - a kapcsolódási pont adott volt. A mágikus szó a bemutatkozás után Balassagyarmat volt, amelyre mint közös szülővárosra hivatkozhattam.

Ekkor figyelmesebben rámnézett, szemöldökét felhúzta.

- Na és jártál már nálunk a Folies Bergère-ben?

Távol esett tőlem, hogy valótlant állítsak. A Folies Bergère-be pénzért bejutni magyarnak, ráadásul Balassagyarmatinak, az élhetetlenség olyan fokát jelentette, amelyre még hasonlatot sem találnék. Ingyenjegyet kérni, házalni érte, már akkor sem szerettem, bár ösztöndíjam, amely kétszerese volt egy jól fizetett ipari munkásénak, megengedhette volna, hogy az amerikai turistákkal együtt sorakozzak a pénztárnál. De hát, ifjú apaként akkor még másképp néztem a világot.

- Na, akkor kedden háromra gyere be hozzám. De ne engedd, hogy a titkárságom letagadjon!

Nos, így esett hogy pontban háromkor megjelentem a rue Richer oldalbejárójánál, aggodalmát meg feleslegesnek éreztem, mert azonnal bemehettem hozzá.

-Este ugye nincs programod, gyere el, nézd meg a műsort.

Máris intézkedett a jegy ügyében.

Azután még röviden kikérdezett a családról, itteni dolgaimról. De tudván, hogy a korkülönbség miatt kevesebb régi gyarmati emléket tudok felidézni, csak akkor elevenedett meg újból, amikor említettem neki, rövidesen Édesapám is Párizsba érkezik.

-Gyertek el, ő is nézze meg a műsort.

          

A Folies Bergère, Párizs szent helyként tisztelt szórakoztatóipari intézménye volt. Igazi revüszínház, bár a Pigalle, nem az Avenue Foch és az Arc de Triomphe környéke, egyszerű utcák vidéke, maga a Folies Bergère épülete sem volt túl jellegzetes. Az előtér talán kicsit giccsesnek is mondható, a maga túldekoráltságával, a nézőtér elrendezése pedig valójában egy mozihoz hasonlított, oldalában páholyokkal.

A konkurencia a Lido volt, külön asztalokkal és a műsor alatti vacsorázási lehetőséggel. Ebből is volt szerencsém részesülni, mert tanfolyamunk búcsúvacsoráját a francia postaügyi minisztérium a Lidóba szervezte. Így saját tapasztalatból állíthatom, a két helyszín közül a Folies vitte el magasan a pálmát, és azt egy névnek köszönhette: Michel Gyarmathy.

A Folies Bergère csak abban győzte le vetélytársát, amiben a legjobban kellett: koreográfia, díszlet, ötletek, tánckar.

Monsieur Michel a Folies Bergère-ben a produkciót illetően mindenható volt, egyeduralkodó. De a siker őt igazolta.

Jelmezei káprázatosak voltak, és az egész műsor az összeszokottság olyan fokát mutatta, amelyben egy cseppnyi erőlködés, kötelező odafigyelés sem volt, minden a maga természetességével zajlott. Amikor a fekete, és tarkopasz énekesnő, utánozhatatlan eleganciájával megjelent a lépcsőfokok tetején, az ámulat hangos moraja hullámzott végig a sorokon.

                                                            

De ezt Monsieur Michel még fokozta. Nekem, Balassagyarmatinak különösen.

Műsorának végére egy magyar programbetétet illesztett, egy magyar esküvőt, amelynek jelenetei a Mátyás templomban és Balassagyarmaton játszódtak. Egy díszes transzparensen a város neve volt olvasható és az Isten hozott, legvégül pedig az énekesek a Himnuszt énekelték, magyarul.

Volt egy különleges bukéja a dolognak, néger lány esküvője, a Himnusz, egy ismeretlen nevű város, amelynek nevét a nézők reménytelenül próbáltak kibogozni, de a legnagyobb sikert ez a programbetét aratta. A lousianai ültetvénytulajdonos, a new-yorki bróker, a japán cégvezető megérezte, hogy itt valaki többet adott hozzá a show-hoz, mint azt bárhol is megszokhatták, azt, ami a szívből jön.

Felállva tapsoltak.

A városnak ekkora propaganda értéke a nagyvilágban sem előtte, sem utána nem keletkezhetett, és Monsieur Michel a magyar műsort szervesen tudta kapcsolni az egész produkcióhoz.

Két hét múlva megérkezett Édesapám is.

Monsieur Michel meghívását nem lehetett negligálni, nem is akartuk. Átvettük a kötelező két jegyet, beültünk az igazgatói páholyba, végignéztük a műsort egy magyar pár társaságában, és már négyen lepődtünk meg, amikor a műsor végén a páholyunkhoz jött a fantasztikus alakú, majd két méteres néger énekesnő. Mondott egy udvarias mondatot, talán azt, mennyire örült hogy nekünk énekelhetett, de nem figyelhettem rá, mert hátamon éreztem megannyi férfitekintet irigy, döfködő pillantását.

Semmi kétség, Monsieur Michel küldte őt a páholyhoz.

A műsor után megköszöntük a káprázatos előadást, de ezt már egykedvűen hallgatta végig. Többet és mást akart.

-Gyertek el holnap este, majd akkor elbeszélgetünk.

Ezzel lezárta a dolgot, röviden búcsút vett tőlünk. Fel sem merült benne, hogy alkalmas-e az időpont. Azonban joggal gondolhatta, mi dolga lehet két magyarnak, hogy egy ilyen meghívásnak ne tegyen eleget vagy talán időt sem hagyva a válaszra azt akarta biztosítani, hogy ne szabadkozhassunk.

Másnap este azonban kellemetlen meglepetés ért. Magabiztosan lépdeltem irodája felé, amikor a titkárságon egy szigorú tekintetű hölgy utam állta.

- Nem, Monsieur Gyarmathy nincs itt.

-De hiszen megbeszéltük hogy ebben az időpontban találkozunk.

A hölgy idegesebb lett.

-Je vous ai dit, il n'est pas ici.  (Megmondtam, nincs itt!)

Valahogy Trianonban is ilyen egyértelmű elutasítás érte küldöttségünket, így nem volt mit tenni, eloldalogtunk.

Hogy rosszul tettük, másnap derült ki. Talán a magyar állhatatosság korábban is eredményesebb lett volna - lásd Atatürk példáját - de mi Micheltől kaptuk a hideget-meleget.

-Nem megmondtam, hogy ne engedd elküldeni magad! Ezek - és itt jó megnyomta a szót - ezek azért vannak, hogy mindenkit elküldjenek innen. Micsoda dolog - és még tovább mérgelődött.

Ekkor értettem meg, hogy ez az ember várt ránk. Nem ma, már tegnap. Várta hogy újabb hírekhez jusson szeretett szülővárosáról, és az elmaradt találkozás minden mérgét rám zúdította.

Csak akkor enyhült meg, amikor a szomszédos utca hangulatos éttermének teraszára kiültünk a kellemes előnyári melegben.

Akkorra már mindent elfelejtett. Csak a városról, a régiekről, a hajdan volt utcákról kérdezett, kereste a családi kapcsolódásokat. Mindenre jobban emlékezett, mindent jobban tudott, mint mi, még annyi év multával is.

Az étterem törzsvendége lehetett, nekünk drága marhasültet kért - messziről jött ember bővebben egyen - ő maga csak nizzai salátát rendelt, hozzá ásványvízzel, nekünk jófajta francia bort.

Érdekes volt megfigyelni, ha a pincér jött és kérdezett, vagy ha semleges dologról volt szó, váltott. Kimért, talán kicsit lekezelő is volt, de ha közös emlékeink találkoztak valahol az idő tengerén, mindig furcsán, és megenyhülően csillogott a szeme.

Késő estére járt, amikor elbúcsúztunk.

          

Ebben is nagyvonalú volt. Édesapámnak egy üveg skót whiskyt adott ajándékba és bármennyire tiltakoztunk, leintett nekünk egy taxit és átadott a sofőrnek egy méretesebb papírpénzt. Hogy több lehetett, mint a fuvar ára, abból láttam, hogy a taxis sűrűn köszöngette.

 A whiskyt még nem bontottuk meg.

Az emlékek az idővel halványulnak, a jófajta italok jól megérnek.

Ez az élet egyik örök rendje.

Michel Gyarmathyt 1996-ban temették el a balassagyarmati zsidó temetőben, a szülei közelébe. Világhíres lehetett a show-business művészvilágában, gyönyörűbbnél gyönyörűbb táncosok, énekesek kereshették kegyét, ismerhette, tisztelhette a francia művészeti élet, de a szíve mindig hazahúzta.

       

1996-tól nemcsak a lelkét, a testét is megkaphattuk.


Fotó: Dékány Gábor

Vissza a rendezvények oldalra